Szágyítyesz!

De térjünk rá Antonra... Már kora ifjúságában kimutatkozott a repülés iránti vágya, amikor a kolhoz zsenge búzamezejébe beleszántotta kézi erővel, szép kalligrafikus cirill betűivel, hogy "Anton bugyet ljotcsikom!". Akkor rögtön kiemelte a párt, de ő sosem feledte kis faluját, Susnyavót, ahol árván gyermekeskedett, miután megszületett. Ebből kifolyólag szüleit sajnos nem ismerte, nem messze a helyi pártirodától találtak rá, egy meghitt, és szigorúan vöröspipacsos rétkován. Szőke volt és kékszemű, ezért kapta az Anton nevet. Miután kiemelték, szorgalmasan haladt előre a pilótasághoz vezető ösvényen. Kellő alázattal állt a pilótasághoz, szabadidejében is a munkahelyén tartózkodott, és kerozint fejtett és töltött egyik Tupoljevből a másikba. Munkatársai nagyon tisztelték ezt a munkája és az élet iránt felelősséget tanúsító embert. Ezt a belülről eredő felelősséget Anton oly mélyen élte meg, hogy keszonbeteg lett. Akkor megint kiemelték, és őt érte az a nagy szerencse, hogy egyszer a kétszáztizenötödik berepülésekor láthatta Lenint, uszkve 1763,4 verszta magasságból, de ez valami hihetetlen hatást gyakorolt rá. Szorgalma az egekig szárnyalt, s mi sem tanúsította ezt jobban, hogy először szállt be a repülőgépbe, és utolsóként hagyta el azt. Anton akkor kelt, mikor Léna aludni tért. Legénylakása pont a város másik végén volt. A szoba vidám és egyszerű berendezése kissé hiányos is volt, így Anton a tányérsapkáját teáscsészének használva szürcsölgette csájáját reggelente, és közben ajka szegletén billegő mosollyal hőn szeretett Lénájára gondolt. Ezzel a hőn szeretettel is energiát takarítva meg egyben be is fűtötte a kis zugolyt.